Teafüvet már a 6-7. században is importáltak Japánba, ám maga a teanövény csak a 9. században érkezett meg a szigetországba Kínából. Ezekben a századokban rengeteg kulturális szokás áramlott a „Mennyei Birodalomból”. Ebben a korai időszakban még a szerzetesek termeltek és fogyasztottak teát, leginkább préselt teát ittak, melyet sóztak, vagy nyers gyömbérrel ízesítettek. A 800-as években Saga császár udvarában ugyan divatba jött a teaivás, azonban Japán bezárkózott a következő évszázadokban és a fogyasztás visszaszorult a kolostorokba. Ez az időszak egészen a 13. század végéig tartott, ekkor az első japán buddhista szekta-alapító, Eisai újra felélesztette a teázás kultúráját. Az akkori Kína divatjának megfelelő szokást vezette be, így a porított teát és a habarásos elkészítést honosította meg. Japánban elkezdték több helyre eljuttatni a teacserjét, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel jártak a teakertek kialakításában. Az első, igazán jó minőségű termést hozó bokor Kyoto-tól ÉK-re termett, ezt telepítették Uji-ba, ahol a bokrok annyira kiváló termést hoztak, hogy évszázadokon át itt termesztették a császár teáját. A szerzetesek és a császár után, a 13-14. században már a katonák és a szamurájok körében is elterjedt a teázás, majd a Kamakura-korszak végére népszerű fogyasztási cikk lett.
Shoin (műterem) cha teaszertartás: kezdetben a teaivás nagyon túldíszített és ünnepélyes keretek között zajlott. Díszes porcelánok, kínai faliképek, lakkozott tárgyak és egy polc, melyen a kínai szertartás kellékei voltak – ezek mindenképpen egy teaház részét képezték. A gazdag japánok egyre hivalkodóbbá tették ezt a szokást.
Soan (szalmakunyhó) cha teaszertartás: a shoin szertartás ellentéte. 3-4 négyzetméteres, kis helyiségekben zajlik, kevés résztvevővel, és egyszerű, praktikus japán eszközökkel. Az egykori túldíszítettséget felváltotta egy letisztultabb ízlésvilág. A 15-16. század véres lábnyomokat hagyott japán történelmén, talán a sok borzalom eredményezte, hogy az emberek keresték az intim, meghitt helyeket és közelséget, valami békés harmóniát, melyet itt megkaphattak.
Wabi (csendes) teaszertartás: ebben az időszakban a tehetős japán kereskedők rengeteg pénzzel és szellemiséggel hozzájárultak a japán kultúra, így a teakultúra fejlődéséhez is. Az újabb fajta szertartás Sen no Rikyu teamester nevéhez kapcsolódik. Ő már nem csak társasági élménynek kezeli a teázást, hanem művészeti csúcspontnak éli meg. Az ő tanításai adják ma is az alapot Japán 3 fő teaiskolájában, mind a mai napig. Az ő újítása, hogy a teaház ajtaja olyan alacsonyan lett kialakítva, hogy a belépés csak „meghajlással” lehetséges – így fejezvén ki, hogy mindenki egyenlő. A szépséget az egyszerűségben látta, így semmilyen túldíszítettséget nem támogatott. Ez a szemlélet beszivárgott az építészetbe, a kertrendezésbe és a képzőművészetbe. Rengeteg természetes anyagot használtak, így is támogatva a zen buddhizmus tanait, miszerint az ember is a természet része. A teaházakra jellemző 3 szó: szerénység, szimmetria, nyugalom.
1639-ben a sógunátus több száz évre elzárta az országot a külvilágtól. Az új teázási rend nélkülözte az eddigi szellemiséget, a hatalom és a hierarchia határozta meg.
Uji-módszer: a 18.században egy buddhista szerzetes hozta magával az akkori kínai teázási trendet. Ekkor terjedt el a szálas tea forrázásos elkészítése. Azóta is egyedülálló módszer a szálas tea készítésnél, hogy a leveleket nem fermentálja, csak gőzöli, majd tű szerűvé formázza a leveleket a szárítás során. Az ezzel a technikával készült teát nevezzük sencha teának.
Mind a porított tea, mind a sencha tea népszerű napjainkban, sőt egyre nagyobb figyelmet kapnak, különösen a gasztronómia területén.
